jokedvu blogja

"Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy vitéz. Ennek a vitéznek régóta ugyanúgy teltek a napjai. Korán reggel felkelt, a hétköznapi próbáit teljesítette, néha kirúgott a hámból, aztán éjjel nyugovóra tért, hogy másnap ismét újult erővel nekivágjon a mindennapoknak. Egy vidéki várban élt, éldegélt és tengette napjait. Múltjáról kevesen tudnak, azok a kevesek pedig más várakban szolgálnak már. A múltja azonban már tényleg a múlt, szó szerint csak emlék, ő a jelennek élt. Bár elindult egy úton, egy jól körülírhatón, talán az igazság útján, a maga igazságáén, nem tervezte meg a jövőjét, várta az adandó alkalmat. A néha elé gördülő akadályokban már nem látott ellenfelet, vagy így, vagy úgy, de legyőzte őket, és tovább masírozott. Egy tavaszi napon ennek a vitéznek látomása támadt. Nem tudni honnan, nem tudni miért, de bevillant egy kép a fejébe, és elhatározta, ő megvalósítja azt, ő eléri azt, ő addig fog menni, amíg valóra nem válik célja. Nem sokkal előtte, egy szerencsétlen napon volt túl, amely majdnem nem csak fejben, hanem a valóságban is meghiúsította álmát, ő azonban nem adta fel. Eljött hát a hétnek a dereka, ő pedig elindult. Felszedte páncélját, csomagolt némi élelmet, és útnak indult. Hegyen-völgyön, szárazon-vízen, dombokon-réteken-utakon vágott át, hogy megtalálja azt, ami álmában megjelent. Előtte sosem látta, de őt ez nem tántorította el abban, hogy megszerezze. Kitartó és hajthatatlan vitéz volt ő, senki nem gátolhatta terveiben. Új vizekre evezett, új tájakra lépett, de őt mit sem zavarta, otthon érezte magát ott is. A fák ugyanúgy táncoltak a szélben, a nyugvó nap ugyanúgy ragyogott, a madarak ugyanúgy repültek, minden ugyanaz volt. Szinte. Az ismeretlen szépsége és az új táj illata azonban teljesen megfogta. Amint megpillantotta az új vidéket, érezte, valamilyen jelentőségének kell lennie, hogy erre vetette a sors. Bámult mindenfelé, szemeivel pásztázta a környéket, és kereste a látomást. Egy furcsán árnyas, vízcsobogástól hangos, vonzó park felé vette az irányt... És a látomás abban a pillanatban meg is jelent előtte. Szinte teljesen olyan volt, mint amilyennek elképzelte, úgy jelent meg megkövesedett, szigorú tekintete előtt, mint egy megváltó álomkép. A vitéz természetesen akkor még ezt nem tudta. Semmit nem tudott, bár sokszor álmodott már a sorsról, és arról, hogy neki is szán az élet egy dicső feladatot a hétköznapok akadályain túl. Most azonban még csak tekingetett, és ismerkedett az álomképpel. Érezte, hogy nem véletlenül jár itt. Hisz a látomás is csak annyit mondott: "el kell jönnöd". Hogy miért? Arról azonban nem adott útmutatást. A leszálló éjjel azonban mindenre fényt derített. A Nap bizony már lepihent, és a sötét lett az út, azonban a Hold irányt szabott minden tekintetben. A vitéz pedig távolságot, időt, akadályokat legyőzve végre megértette, miért kellett neki ide eljönnie. A látomás tökéletes fényében felragyogott előtte. Ő tudta, hogy hamarosan haza kell térnie a várba, és eszerint cselekedett. Határozott mozdulattal az álomkép felé nyúlt, és azt mondta: "többé nem engedlek el". Abban a pillanatban megvilágosodott minden. A célja nyilvánvalóvá vált, a sors fintora az agyába villant, ő pedig érezte és tudta, miért vetette ide az élet. Égi jelként tekintett fel rá, és tudta, kincset talált. Titkos kincset, melyet lehet mások nem értettek meg, melyre mások lehet másként tekintettek, de semmiképp sem tudtak rájönni, mit tud adni ez a kincs. Az ő szemében kiteljesedett, és csak ő fogta fel... A folyó csendesen folydogált a közelben, a Hold továbbra is égi jelként ragyogott, és a folyón átívelő híd is az álmok összekötőjeként szolgált. A vitéz pedig másnap kora reggel hazaindult. Még a Nap is alig kelt fel, ő már úton volt. Nem egyedül azonban, mert magával vitt egy darabot a kincsből. Tudta, hogy nem viheti magával az egészet, mert arra képtelen lett volna. Azonban egy kis darabot elrakott a tarsolyába, ennek pedig az volt a titka, hogy ha később visszatért az új tájra, akkor egyesíthette ismét a kincset, mely újra teljes valójában ragyogott előtte. A vitéz pedig érezte, újra és újra vissza kell térnie a helyszínre. Valami duzzadó erő és belső furcsa késztetés arra sarkallta, hogy ismét és ismét ezt tegye, mert számára ez okozott boldogságot...

Nagy ugrás az időben. A vitéz továbbra is magánál tartott egy kis darabot a látomásából, mikor egy alkalommal hosszabb útja támadt. Egy kis időre elhagyta a várát, és egy kis időre a kincset sem tudta felkeresni, de magánál tartotta azt a kis darabot és féltve őrizte. Néhány nap elteltével sikerült hazatérnie útjáról, amikor elhatározta, hogy ismét felkeresi a megtestesült látomását... Az útjának a végén azonban szörnyű felfedezést kellett tennie. A kincsnek, melyet megtalált, és mely teljesen magával ragadta őt, csak a hűlt helyét találta. A fejéhez nyúlt és veszetten keresni kezdte. Felkutatott minden árkot-bokrot, folyót-rétet-parkot, de nem találta sehol sem az álmát. Egyre inkább érezte, a nála maradt kis darab egyre jobban megfertőzi, és egyre inkább úrrá lesz akaratán. Egyre feszültebbé vált, egyre inkább ökölbe szorult a keze, és kereste az ellenfelet, mely talán elrabolta az ő érzéseit. A nála lévő kincsdarabka pedig egyre jobban részévé vált. Egyre jobban összeroskadt a vitéz, egyre jobban feszült meg a karja, egyre jobban meg akarta vívni a harcát, mondván, inkább haljon meg, de ne kelljen szenvednie, vagy ne kelljen elviselnie, hogy más elrabolta az ő álmait. Görcsösen tekingetett minden irányba, és újra és újra felkereste a tájat. Hosszú utakra is kerekedett, hogy elindulva talán ott visszaszerezzen mindent, ami az övé volt, és amelyhez életét áldozva ragaszkodott. Egyelőre mindhiába... Bejárt hegyet és völgyet, de nem sikerült visszatalálnia arra az útra, amin az álmai elindították. Egy útja alkalmával egy szerencsehozó jelképet is otthagyott, mondván, ő hisz a csodákban, és talán az a jelkép a segítségére lesz. Ha a jelkép megtalálja a vitéz látomását, illetve annak valódi, csillogóan ragyogó arcát, akkor a vitéz is visszakapja, mind a szerencséjét, mind a jelképét, de elsősorban azt a kincset, melynek darabkáját máig őrzi. Tudja jól, hogy nem véletlenül szánta neki ezt a sors. Tudja jól, hogy talán ki kell érdemelnie, hogy újra átélje a csodát, és persze tudja jól, a csoda most éppen várat magára. Úgy érzi, szüksége van a kincsnek arra, hogy feltöltse magát sugárzó energiával, a vitéz pedig kitart, mert nem tehet mást. Harcolna, vívna, ölne, ha tudna, de nem lehet. Most nem vezet útra az, ami korábbi élete során mindig segített neki. Most nem látja az ellenfelet, akit a földre kéne tipornia, most nem tudja elpusztítani a gonoszt, pedig egészen biztosan megtenné. Egyedül várni tud és hinni, bízni, reménykedni. Hiszen hite végtelen, reménye örökké él, szeretete pedig óriási. Visszatérni régi napjaihoz pedig talán már egyáltalán nem tudna. A letört és hazavitt kincsdarab teljesen megváltoztatta életét. Most pedig egyedül járja az erdőket-réteket-parkokat, és a legnagyobb ellenségével harcol: az idővel. Azonban tudja jól, csodák léteznek, és a kincs, mely egyszer már az övé lett - és mely először látomásában, álmaiban jelent meg, aztán valósággá vált - újra felragyog azon a bizonyos, varázslatosan elbűvölő tájon. A vitéz pedig vár. Görcsösen szorító kézzel, remegő hanggal, de tiszta szívvel és kitartással. Tudja, ismét eljön az ő ideje, és akkor soha többé nem hagyja elveszni az álmait. Tudja jól, a kincs is csak vár, egy eldugott zugban. Talán újra fel kell fedezni, de lehet csak az energiáit nyeri vissza épp... És remélhetőleg hamarosan ismét eljön a csodák napja. Nincs más reménye, mert azon kívül már csak a görcsös halál létezik. Megfertőződött, és csak ez az egy gyógyíthatja meg. Egyedül abban bízik, hogy a kincs nem csak egy újabb múló pillanatot választ, valahol máshol, hanem annál egy magasabb szintre lép, a ragaszkodás szintjére, és visszatér őhozzá. A újbóli boldogság tehát csak a kincsen múlik. Hiszen a vitéz érzi, ennek a történetnek még közel sincs vége... És mint elmondatott, a vitéz szíve végtelen, ahogy a hite is. Csak az ereje véges..."