jokedvu blogja

Juhász Gyula: Magyar nyár 1918

Pipacsot éget a kövér határra
A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.

A Tisza szinte forr, mint néma katlan,
Mit izzó part ölelget lankadatlan.

Selyem felhői sápadt türkisz égnek,
Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.

S a végtelen mezőkön szőke fényben
Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.

Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár,
Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.

Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha?

Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?

Szabó Lőrinc: Dzsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelött Dzsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dzsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünödve, –
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi!
Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! –
Ő mosolygott: – Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

"Nagy költőnkkel, Madách Imrével együtt vallom, amit ő az Ember Tragédiájában hirdet: „Ember küzdj és bízva bízzál!” Ebben a küzdelemben élettapasztalataim talán hasznára lehetnek kortársainknak és utódainknak. A sors adta helyzet, mely a magyarokat a szlávok és germánok közé ékelte, nem változik meg és ebből a jövőben is hasonló kérdések merülnek majd fel, mint amilyenekkel akkor álltunk szemben, amikor Magyarország élén állottam."

"A széleskörű irodalomban, mely a második világháborúval foglalkozik, hol kínos, hol meg mulattató az, hogy ugyanazokat az eseményeket az egyes szerzők olykor homlokegyenest ellenkező értelemben tárgyalják. Aki csak valaha is szerepet vitt a közéletben, jól tudja, hogy a pártoskodó gyűlölködés vagy kedvezés egyoldalú megítélésével szemben senki sem számíthat mentességre. A tárgyilagos ítéletmondás a történelem feladata."

"Ha a kommunista bitorlók hallgatásra is kényszerítik a magyar nemzetet, a némaság takarója alatt azonban a magyar szív és benne az olthatatlan magyar szabadságszeretet továbbra is él. Ez a mi zálogunk, hogy eljön az a nap, amelyen hazánk rabszolgasága véget ér."

"...az embernek nemcsak a fegyverei változtak meg, hanem a szelleme is. A múlt idők hadviselésének lovagiasságából a második világháborúban már alig-alig mutatkozott valami. A totális háború nem ismer különbséget fegyveres és fegyvertelen ellenség között. Vannak, akik ebben haladást látnak. Én pedig ezt visszaesésnek tartom olyan korszakba, amelynek végleges lezárását remélte a civilizált emberiség, midőn a hágai hadviselési szabályzatot megalkotta és a genfi egyezményeket megkötötte.
A diplomaták sem voltak különbek, mint a hadvezérek. Amióta Versaillesban és Trianonban a vitézül harcolt legyőzöttet nem ismerték el többé „hostis justus”-nak, (jogszerű ellenségnek), azóta nincs béke a világon. Az első világháborút állítólag azért folytatták, hogy a világot „éretté tegyék a demokráciára”. De ez a gyűlöletbe hajszolt demokratikus választótömegek közreműködése mellett olyan kényszerszerződésekkel zárult, amelyek termékeny talajt teremtettek a bolsevizmus, a fasizmus és a nemzeti szocializmus számára. A második világháború, melyben annyi millió ember vesztette életét, éppen semmit sem valósított meg az Atlanti Chartaban hadicélul kitűzött, úgynevezett „négy szabadság”-ból. Hol van ma együtt és egyszerre vallásszabadság, gyülekezési és véleményszabadság, meg a felszabadulás a nyomor és a félelem elnyomása alól?  ...  Az emberiség negyedét pedig arra kényszerítik, hogy olyan zsarnokság alatt éljen, melynek az egyetlen célja, hogy a többi három negyedet is rémuralma alá tiporja. A régi monarchiák titkos diplomáciáját és „tekintélyuralmát” sokat szidták. Azonban a bécsi kongresszus titkos diplomáciája egy teljes évszázadra hárította el Európától az egész földrészt megrendítő háború szenvedését és nyomorát."

"A népek és néptöredékek sokrétű keverékét összefoglaló dunai térség igazságos felosztása nemzeti államokra éppen olyan lehetetlen, akárcsak a kör négyszögesítése. Minél többet gondolkodom ezen, annál világosabban látom, hogy Tiroltól Bukovináig, a Bánáttól a Szudétaföldig az összes ott élő népeknek békét és jólétet csakis a régi, történelmi egység valamilyen alakban történő visszaállítása biztosíthat. ... Fölösleges velem szemben olyanféle figyelmeztetés, hogy az ember nem szokott a felé az örvény felé úszni, amelyből egyszer kiszabadult: fölösleges, mert én is jól tudom, hogy egyáltalán nem lenne megfelelő, ha a múltat a szükséges változtatások nélkül akarnánk felújítani."

"A közigazgatási az oktatásügyi és a gazdasági törvényhozás terén csak a gyermekszobában érvényesülő azt az alapelvet kell mindenkinek, minden országrésznek a szeme előtt tartania, amely ebben áll: Te végzed az osztást, és azután én választom ki a részemet. Így egyik sem rövid ülne meg, mert senkinek sem érdeke az olyan törvényhozás, amely a szomszéd „kanton”-ban élő véreit a jogokban való részesülés terén hátrányos helyzetbe juttatná."

"Bármit is hoz a jövendő, kérve kérek minden magyart, aki e névre méltó és akár otthon szenved némán az idegen uralom alatt, akár kiüldözötten keres magának és családjának fedelet, meg falatot széles evilágon: temessen el minden pártviszályt és személyes perpatvart és csak egyetlen egy célra vesse tekintetét, fordítsa minden erejét és csakis ezért dolgozzék, meg imádkozzék. Ez a cél mindnyájunk közös, szent célja: Magyarország felszabadítása. Gondoljunk szüntelenül azokra, akik a legtöbbet, életüket áldozták édes hazánkért és hadifoglyainkra, akik még mindig idegenben szenvednek -, hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló."

(Horthy Miklós - Emlékirataim)

"Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy vitéz. Ennek a vitéznek régóta ugyanúgy teltek a napjai. Korán reggel felkelt, a hétköznapi próbáit teljesítette, néha kirúgott a hámból, aztán éjjel nyugovóra tért, hogy másnap ismét újult erővel nekivágjon a mindennapoknak. Egy vidéki várban élt, éldegélt és tengette napjait. Múltjáról kevesen tudnak, azok a kevesek pedig más várakban szolgálnak már. A múltja azonban már tényleg a múlt, szó szerint csak emlék, ő a jelennek élt. Bár elindult egy úton, egy jól körülírhatón, talán az igazság útján, a maga igazságáén, nem tervezte meg a jövőjét, várta az adandó alkalmat. A néha elé gördülő akadályokban már nem látott ellenfelet, vagy így, vagy úgy, de legyőzte őket, és tovább masírozott. Egy tavaszi napon ennek a vitéznek látomása támadt. Nem tudni honnan, nem tudni miért, de bevillant egy kép a fejébe, és elhatározta, ő megvalósítja azt, ő eléri azt, ő addig fog menni, amíg valóra nem válik célja. Nem sokkal előtte, egy szerencsétlen napon volt túl, amely majdnem nem csak fejben, hanem a valóságban is meghiúsította álmát, ő azonban nem adta fel. Eljött hát a hétnek a dereka, ő pedig elindult. Felszedte páncélját, csomagolt némi élelmet, és útnak indult. Hegyen-völgyön, szárazon-vízen, dombokon-réteken-utakon vágott át, hogy megtalálja azt, ami álmában megjelent. Előtte sosem látta, de őt ez nem tántorította el abban, hogy megszerezze. Kitartó és hajthatatlan vitéz volt ő, senki nem gátolhatta terveiben. Új vizekre evezett, új tájakra lépett, de őt mit sem zavarta, otthon érezte magát ott is. A fák ugyanúgy táncoltak a szélben, a nyugvó nap ugyanúgy ragyogott, a madarak ugyanúgy repültek, minden ugyanaz volt. Szinte. Az ismeretlen szépsége és az új táj illata azonban teljesen megfogta. Amint megpillantotta az új vidéket, érezte, valamilyen jelentőségének kell lennie, hogy erre vetette a sors. Bámult mindenfelé, szemeivel pásztázta a környéket, és kereste a látomást. Egy furcsán árnyas, vízcsobogástól hangos, vonzó park felé vette az irányt... És a látomás abban a pillanatban meg is jelent előtte. Szinte teljesen olyan volt, mint amilyennek elképzelte, úgy jelent meg megkövesedett, szigorú tekintete előtt, mint egy megváltó álomkép. A vitéz természetesen akkor még ezt nem tudta. Semmit nem tudott, bár sokszor álmodott már a sorsról, és arról, hogy neki is szán az élet egy dicső feladatot a hétköznapok akadályain túl. Most azonban még csak tekingetett, és ismerkedett az álomképpel. Érezte, hogy nem véletlenül jár itt. Hisz a látomás is csak annyit mondott: "el kell jönnöd". Hogy miért? Arról azonban nem adott útmutatást. A leszálló éjjel azonban mindenre fényt derített. A Nap bizony már lepihent, és a sötét lett az út, azonban a Hold irányt szabott minden tekintetben. A vitéz pedig távolságot, időt, akadályokat legyőzve végre megértette, miért kellett neki ide eljönnie. A látomás tökéletes fényében felragyogott előtte. Ő tudta, hogy hamarosan haza kell térnie a várba, és eszerint cselekedett. Határozott mozdulattal az álomkép felé nyúlt, és azt mondta: "többé nem engedlek el". Abban a pillanatban megvilágosodott minden. A célja nyilvánvalóvá vált, a sors fintora az agyába villant, ő pedig érezte és tudta, miért vetette ide az élet. Égi jelként tekintett fel rá, és tudta, kincset talált. Titkos kincset, melyet lehet mások nem értettek meg, melyre mások lehet másként tekintettek, de semmiképp sem tudtak rájönni, mit tud adni ez a kincs. Az ő szemében kiteljesedett, és csak ő fogta fel... A folyó csendesen folydogált a közelben, a Hold továbbra is égi jelként ragyogott, és a folyón átívelő híd is az álmok összekötőjeként szolgált. A vitéz pedig másnap kora reggel hazaindult. Még a Nap is alig kelt fel, ő már úton volt. Nem egyedül azonban, mert magával vitt egy darabot a kincsből. Tudta, hogy nem viheti magával az egészet, mert arra képtelen lett volna. Azonban egy kis darabot elrakott a tarsolyába, ennek pedig az volt a titka, hogy ha később visszatért az új tájra, akkor egyesíthette ismét a kincset, mely újra teljes valójában ragyogott előtte. A vitéz pedig érezte, újra és újra vissza kell térnie a helyszínre. Valami duzzadó erő és belső furcsa késztetés arra sarkallta, hogy ismét és ismét ezt tegye, mert számára ez okozott boldogságot...

Nagy ugrás az időben. A vitéz továbbra is magánál tartott egy kis darabot a látomásából, mikor egy alkalommal hosszabb útja támadt. Egy kis időre elhagyta a várát, és egy kis időre a kincset sem tudta felkeresni, de magánál tartotta azt a kis darabot és féltve őrizte. Néhány nap elteltével sikerült hazatérnie útjáról, amikor elhatározta, hogy ismét felkeresi a megtestesült látomását... Az útjának a végén azonban szörnyű felfedezést kellett tennie. A kincsnek, melyet megtalált, és mely teljesen magával ragadta őt, csak a hűlt helyét találta. A fejéhez nyúlt és veszetten keresni kezdte. Felkutatott minden árkot-bokrot, folyót-rétet-parkot, de nem találta sehol sem az álmát. Egyre inkább érezte, a nála maradt kis darab egyre jobban megfertőzi, és egyre inkább úrrá lesz akaratán. Egyre feszültebbé vált, egyre inkább ökölbe szorult a keze, és kereste az ellenfelet, mely talán elrabolta az ő érzéseit. A nála lévő kincsdarabka pedig egyre jobban részévé vált. Egyre jobban összeroskadt a vitéz, egyre jobban feszült meg a karja, egyre jobban meg akarta vívni a harcát, mondván, inkább haljon meg, de ne kelljen szenvednie, vagy ne kelljen elviselnie, hogy más elrabolta az ő álmait. Görcsösen tekingetett minden irányba, és újra és újra felkereste a tájat. Hosszú utakra is kerekedett, hogy elindulva talán ott visszaszerezzen mindent, ami az övé volt, és amelyhez életét áldozva ragaszkodott. Egyelőre mindhiába... Bejárt hegyet és völgyet, de nem sikerült visszatalálnia arra az útra, amin az álmai elindították. Egy útja alkalmával egy szerencsehozó jelképet is otthagyott, mondván, ő hisz a csodákban, és talán az a jelkép a segítségére lesz. Ha a jelkép megtalálja a vitéz látomását, illetve annak valódi, csillogóan ragyogó arcát, akkor a vitéz is visszakapja, mind a szerencséjét, mind a jelképét, de elsősorban azt a kincset, melynek darabkáját máig őrzi. Tudja jól, hogy nem véletlenül szánta neki ezt a sors. Tudja jól, hogy talán ki kell érdemelnie, hogy újra átélje a csodát, és persze tudja jól, a csoda most éppen várat magára. Úgy érzi, szüksége van a kincsnek arra, hogy feltöltse magát sugárzó energiával, a vitéz pedig kitart, mert nem tehet mást. Harcolna, vívna, ölne, ha tudna, de nem lehet. Most nem vezet útra az, ami korábbi élete során mindig segített neki. Most nem látja az ellenfelet, akit a földre kéne tipornia, most nem tudja elpusztítani a gonoszt, pedig egészen biztosan megtenné. Egyedül várni tud és hinni, bízni, reménykedni. Hiszen hite végtelen, reménye örökké él, szeretete pedig óriási. Visszatérni régi napjaihoz pedig talán már egyáltalán nem tudna. A letört és hazavitt kincsdarab teljesen megváltoztatta életét. Most pedig egyedül járja az erdőket-réteket-parkokat, és a legnagyobb ellenségével harcol: az idővel. Azonban tudja jól, csodák léteznek, és a kincs, mely egyszer már az övé lett - és mely először látomásában, álmaiban jelent meg, aztán valósággá vált - újra felragyog azon a bizonyos, varázslatosan elbűvölő tájon. A vitéz pedig vár. Görcsösen szorító kézzel, remegő hanggal, de tiszta szívvel és kitartással. Tudja, ismét eljön az ő ideje, és akkor soha többé nem hagyja elveszni az álmait. Tudja jól, a kincs is csak vár, egy eldugott zugban. Talán újra fel kell fedezni, de lehet csak az energiáit nyeri vissza épp... És remélhetőleg hamarosan ismét eljön a csodák napja. Nincs más reménye, mert azon kívül már csak a görcsös halál létezik. Megfertőződött, és csak ez az egy gyógyíthatja meg. Egyedül abban bízik, hogy a kincs nem csak egy újabb múló pillanatot választ, valahol máshol, hanem annál egy magasabb szintre lép, a ragaszkodás szintjére, és visszatér őhozzá. A újbóli boldogság tehát csak a kincsen múlik. Hiszen a vitéz érzi, ennek a történetnek még közel sincs vége... És mint elmondatott, a vitéz szíve végtelen, ahogy a hite is. Csak az ereje véges..."

" Háromféle ember van ebben az országban - szólalt meg egy idő múlva újra a sebesült, mély undorral a hangjában - háromféle magyar. Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán ül, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak. Ebben mind egyformák. Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévőket. Csatlakozik hozzájuk. Hason csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vadfarkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte. Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll két lábra és verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett. Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgy is nevezhetünk: a nép. Akinek nincs arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya. Se nem hős, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed, tűr, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De soha nem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe se jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon a jussáért, a szabadságért, bármiért...érted, Anka? Ez a nagy tömeg. A nagy magyar tömeg. Ez a nép. "

/Wass Albert: Magukrahagyottak/

"...14 éves fiú és negyedikes gimnazista voltam akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdõdött és Kovács Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindíg. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fõvel meredt maga elé egy hosszú percig....és akkor megkondultak a harangok. Kovács Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felsõ sarkában még ez a név állt: "A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe", és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt elõtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elõlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és õrökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az elõtte álló, szürkülõ hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülrõl behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: "- Consummatum est"

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.

Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt: 1920. június 4.

P é n t e k ..."

(Padányi Viktor: Egyetlen menekvés. 143. old.)