jokedvu blogja

"Elindult rég saját útján,
Ifju hévvel vándorbotján,
Elragadta az éjszaka,
Nem tudta még, merre, hova.

Egyszer viszont feltűnt neki,
Egyszer bizony átöleli,
Sötét helyen állt ő némán,
Csiszolatlan volt a gyémánt.

Fiatalság, s még ki tudja
Mi minden, de elsodorta,
Keresni már nem kereste,
Szépen lassan elfeledte.

Hosszú évek teltek sorba',
Jóval, rosszal megpakolva,
Nem tudta még mit kell tenni,
Árral szemben hogy kell úszni.

Napok, hetek teltek-múltak,
Határozottá tisztultak,
Nem is várta, azt, hogy egyszer
Újra látja majd az ékszert.

Aztán megint továbblépve,
Ismét belépett a fénybe,
Sors akarta vagy szerencse,
Nem tudta, nem is érdekelte.

Nehéz viszont megszerezni;
- Tenni kell hát, vagy csak várni?
Egy éjszakában megrekedve
Mindezt papírra vetette.

Újabb időt szalasztott el,
Járta útját sok-sok éjjel,
És mikor már nem is várta,
Hirtelen csak ott találta.

Ott már akkor nem állt semmi
Az ő útját keresztezni,
Itt az idő, ő is tudta,
És az esélyt megragadta.

Hideg szélben, hideg sárban,
Novemberi éjszakában,
Nem fázott már, hisz ott termett,
63 hónap kellett.

Nem tudta még, csak remélte,
Végre örökre elérte,
Hisz elrepültek hosszú évek,
Mik hoztak jót, de nem ily szépet.

Egyszer aztán arra ébredt,
Átgyalogolt már egy évet,
És útja szép volt, rossz már nincs,
Hisz karjában lehet a kincs.

2009. november 30.

"Egy pohár boron áttekintve,
Világosságot nem észlelve,
Nyelni kell, mást nem tehetek,

Éles látást elszürkítve,
Néhány órát megkönnyítve,
Nézem a pohár-feneket,

Zeneszóval üldögélve,
Szebb jövőbe eltekintve,
Kinyújtom a kezeket,

A csillagos égre feltekintve,
Szép múltba visszarévedve,
Álomra hunyom a szemeket."

Sokmindentől megvezetve, Ismételten tudni,
Meglepődést elfeledve, Oktalanság bízni,
Nem lehet, és más út nincs,

Egyszerűen elkésve, Direkt megszédülni,
Időt nem kímélve, Töretlenül álmodni,
karomban lehet a kincs..."

2007. 11. 02. - 0:06

"Érthetetlen, képtelen,
Fekete fehérré hogy terem?
Parázsló tűzből hideg víz,
Finom falatból keser' íz,
Szín-játék majd szürkeség,
Komolyságból nevettség,
Bimbózásból száradás,
Születésből pusztulás?

Első kézből kedvesség,
Rögtön eztán hidegség,
Kedvvel reá gondolás,
Majd gyors hanyagolódás,
Friss esőből jégdarab,
Jókedvből csak csend marad,
Mi történt, én nem tudom,
Csendben rá várakozom.

Ha igaz volt a kis virág,
Nem törik le az az ág,
Ha igaz volt a gondolat,
A csendből ismét hang fakad,
Ha igaz volt hogy szépen szólt,
Nem az utolsó szó volt,
De ha nem volt semmi, mi igaz,
Kinőtte magát a gaz."

"Igazi tisztaság, őszinte igazság,
Természetes szépség és vidám pajkosság,
Hit mindenáron, akarat és hűség,
Kitartást sugárzó szép gyönyörűség,
Egyszerű, igaz hang, nagy kedvet adó,
Életszürkeséget végre feladó,
Kedvesség, mosoly, szikrázó szemek,
Begyógyulni látszó régi nagy-nagy sebek.

Véletlen, szerencse, különleges érték,
Felbukkanás után maradandó szépség,
Egy igazi csoda, Istennek a műve,
Ragyogó melegség, sosincs kihűlve,
Ártatlan fényesség, könyörületesség,
Megnyugvást adó kicsiny édesség,
Békét, örömöt, szeretetet árasztó,
Csodás álomkép, valósággá váló.

Ritka pillanat, talán sose többé,
Nem tűnhet el soha végleg, örökké,
Nem szabad, nem lehet ily módon vége,
Halált hozna csak az ébredésre.
Feltámadás hozott, hogyan is tovább,
Kis időre mégis elrejtette magát,
Meg kell hát várni, míg előjön újra,
Reménykedve, kezeket összekulcsolva.

Áldást küldeni annak ki őt küldte,
Bizakodva kérni, szemeket lesütve,
Addig míg nem látni újra a csodát,
Görcsösen tűrve, hosszú napokon át.
Ne legyen szörnyűség, ismét kegyetlenség,
Mert sírkő alá kerül minden reménység,
És abból a sírból nem lesz feltámadás,
Vége lesz mindennek, eltűnik mi csodás.

Tisztán remélni, igazat keresni,
A szépséget végre tényleg felfedezni,
Igaz hittel újra, várni és várni,
Sugárzásából kitartást kalapálni,
Kedvtelen órákat átélni csöndesen ,
Életszürkeséget elűzni sebesen,
S ha felvillannak végre a szikrázó szemek,
Begyógyulnak ezek a tágra nyílt sebek.

De amíg nem jön, s nem hoz fényességet,
Percenként kell túlélni a fojtó sötétséget."

...2007-ért

"Semmi sem a régi már,
A kedv a sár mocskába száll,
A lendület elveszett, nincsen erő,
Nincsen élmény, mily felemelő,
Lelketlen napok, unott alakok,
Szürke és szánalmas hétköznapok,
Minden elveszve csendben áll,
Semmi sem a régi már.

Semmi sem a régi már,
A kötelékek szála elvágva vár,
Mindenfelé az ígéret jár,
Belőlük sincs semmi már.
Nagyszerű emlékek sorjában,
Elvesznek a múlt mocsarában,
Nosztalgikus ének hörögve száll,
Semmi sem a régi már.

Semmi sem a régi már,
A múlt rég eltaposva áll,
Arctalan senkik röhögnek képünkbe,
A vérünk általuk megmérgezve,
Nemrég még itt volt a nyár,
A dal utolsó ritmusa, s kár
Volt mindenben bízni, bár
Semmi sem a régi már.

Semmi sem a régi már,
A vágy ideje is lejár,
Az akarat csak a szükség ereje,
Ez már itt a végnek az eleje,
Elképzelt álmok hulladéknak álltak,
A valóság martalékává váltak,
Bűzös szépség a szemétbe jár,
Semmi sem a régi már.

Semmi sem a régi már,
Elhalványult a reménysugár,
Az új élet szépen csillogott,
Az egész azonban megkopott,
Régi jót egyet sem hozott,
Az egész a múltba távozott,
Hova szállt a sok madár?
Semmi sem a régi már.

Semmi sem a régi már,
Egyedül áll a borospohár,
Kiivott az idő mindent belőle,
Nem árad jókedv felőle,
Nem találni a következő üveget,
Nem ihat többé senki sem eleget,
Rég-baráti kezet hiába vár,
Semmi sem a régi már.

Semmi sem a régi már,
Nem lehet hogy nekünk ez jár,
Dögevők végezzenek pusztítást?
Megújulást, újrakezdést, kitartást!
A kezek egymásra találjanak,
Régi és új dolgok induljanak,
S ha mindezért mindenki tesz,
Talán az új is a "régi" lesz."

Amen.

"Az idő kereke a hat órát súrolja,
A napfény a fáknak lombjait markolja,
Augusztus immár az elmúlás hava,
Elrepül minden szépség és csoda.

Körülöttem megannyi tölgy és fűzfa
A teljes nyugalom érzését adja,
De mint a tökély legelső hibája,
Megszólal egy mentő szirénája.

Nem törődök vele, a tájat figyelem,
Akár egy gyönyörű, elképzelt szerelem,
De mint mindennek, ennek is meg van az ára,
S törvényszerűen kerített hatalmába.

Hisz hiába akar a táj tündökölni,
Ha a másik oldal nem értékeli
És hiába minden vizuális inger,
Ha szeméttel díszíti a parkot az ember.

Ennek ellenére állja a sarat,
Bármilyen lény, aki kitartó marad,
Csak azért is elkövet mindenfélét
Hogy az emberrel megossza szépségét.

Nézem meddig bírja, óriási az erő,
Miért van az, hogy az embernél ez nem nyerő?
Szeretne hozzá közelebb kerülni,
Van remény, hogy talán az ember is megérzi?

Feladni nem tudja, bezsongott teljesen,
Egész nyáron csak sugárzik szüntelen,
Oly gyönyörű mindez, és milyen szép volna,
Ha boldogságában mással is osztozna.

Száradnak a törzsek a nagy melegben,
Elfásul minden a környezetemben,
Kitart, de kedvtelen, mi lesz így vele?
Elviszi őt is a komor ősz szele.

Így elmúlik a nyár, sivár marad minden,
A természet zord arca lesz előtérben,
S bár lelkében az erőfeszítés megmarad,
Életének cérnája lassan elszakad.

Nincs több sehol ugyanilyen szerelem,
Látni lehet könnyét az őszi esőben,
Mert úgy küzdött a természet az emberért,
Ahogy jómagam is tettem, egyvalakiért."