jokedvu blogja

" Háromféle ember van ebben az országban - szólalt meg egy idő múlva újra a sebesült, mély undorral a hangjában - háromféle magyar. Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán ül, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak. Ebben mind egyformák. Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévőket. Csatlakozik hozzájuk. Hason csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vadfarkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte. Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll két lábra és verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett. Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgy is nevezhetünk: a nép. Akinek nincs arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya. Se nem hős, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed, tűr, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De soha nem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe se jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon a jussáért, a szabadságért, bármiért...érted, Anka? Ez a nagy tömeg. A nagy magyar tömeg. Ez a nép. "

/Wass Albert: Magukrahagyottak/

Sokmindentől megvezetve, Ismételten tudni,
Meglepődést elfeledve, Oktalanság bízni,
Nem lehet, és más út nincs,

Egyszerűen elkésve, Direkt megszédülni,
Időt nem kímélve, Töretlenül álmodni,
karomban lehet a kincs..."

2007. 11. 02. - 0:06

"Érthetetlen, képtelen,
Fekete fehérré hogy terem?
Parázsló tűzből hideg víz,
Finom falatból keser' íz,
Szín-játék majd szürkeség,
Komolyságból nevettség,
Bimbózásból száradás,
Születésből pusztulás?

Első kézből kedvesség,
Rögtön eztán hidegség,
Kedvvel reá gondolás,
Majd gyors hanyagolódás,
Friss esőből jégdarab,
Jókedvből csak csend marad,
Mi történt, én nem tudom,
Csendben rá várakozom.

Ha igaz volt a kis virág,
Nem törik le az az ág,
Ha igaz volt a gondolat,
A csendből ismét hang fakad,
Ha igaz volt hogy szépen szólt,
Nem az utolsó szó volt,
De ha nem volt semmi, mi igaz,
Kinőtte magát a gaz."

"Igazi tisztaság, őszinte igazság,
Természetes szépség és vidám pajkosság,
Hit mindenáron, akarat és hűség,
Kitartást sugárzó szép gyönyörűség,
Egyszerű, igaz hang, nagy kedvet adó,
Életszürkeséget végre feladó,
Kedvesség, mosoly, szikrázó szemek,
Begyógyulni látszó régi nagy-nagy sebek.

Véletlen, szerencse, különleges érték,
Felbukkanás után maradandó szépség,
Egy igazi csoda, Istennek a műve,
Ragyogó melegség, sosincs kihűlve,
Ártatlan fényesség, könyörületesség,
Megnyugvást adó kicsiny édesség,
Békét, örömöt, szeretetet árasztó,
Csodás álomkép, valósággá váló.

Ritka pillanat, talán sose többé,
Nem tűnhet el soha végleg, örökké,
Nem szabad, nem lehet ily módon vége,
Halált hozna csak az ébredésre.
Feltámadás hozott, hogyan is tovább,
Kis időre mégis elrejtette magát,
Meg kell hát várni, míg előjön újra,
Reménykedve, kezeket összekulcsolva.

Áldást küldeni annak ki őt küldte,
Bizakodva kérni, szemeket lesütve,
Addig míg nem látni újra a csodát,
Görcsösen tűrve, hosszú napokon át.
Ne legyen szörnyűség, ismét kegyetlenség,
Mert sírkő alá kerül minden reménység,
És abból a sírból nem lesz feltámadás,
Vége lesz mindennek, eltűnik mi csodás.

Tisztán remélni, igazat keresni,
A szépséget végre tényleg felfedezni,
Igaz hittel újra, várni és várni,
Sugárzásából kitartást kalapálni,
Kedvtelen órákat átélni csöndesen ,
Életszürkeséget elűzni sebesen,
S ha felvillannak végre a szikrázó szemek,
Begyógyulnak ezek a tágra nyílt sebek.

De amíg nem jön, s nem hoz fényességet,
Percenként kell túlélni a fojtó sötétséget."

"...14 éves fiú és negyedikes gimnazista voltam akkoriban. Tíz órakor növénytan óra kezdõdött és Kovács Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindíg. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fõvel meredt maga elé egy hosszú percig....és akkor megkondultak a harangok. Kovács Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felsõ sarkában még ez a név állt: "A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe", és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt elõtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elõlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és õrökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az elõtte álló, szürkülõ hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülrõl behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: "- Consummatum est"

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.

Nagymagyarország keresztrefeszítésének napja volt: 1920. június 4.

P é n t e k ..."

(Padányi Viktor: Egyetlen menekvés. 143. old.)